A tavalyi makói Tenere találkozó előfutamaként megrendezendő I. Transylvania Trip kirobbanó sikerét látva és az akkor résztvevők, vagy épp a részt nem vevők hiányérzetét kielégítendő, Sztiv úgy döntött, hogy idén lehetőséget biztosít az akkori élmény újbóli megélésére… J

Sajnos az utolsó pillanatban kiderült, hogy a főszervezőnek halaszthatatlan családi elfoglaltsága támadt a tervezett időpont első napjára. L Már-már azt terveztük, hogy elnapoljuk az egész gurulást, amikor is Laci barátunk vállalta a túra első napjának levezérlését. Megnyugodtunk… Nem kellett volna...

Mert Laci az indulás előtt felújított gépével úgy döntött, hogy a túra előtt még gurul egy nagy bejárató kört, hogy ha valami gond adódik, akkor azt meg legyen ideje orvosolni… Sajnos gond az adódott – az orvoslásra meg már nem volt elegendő idő. Ezt az infót már meg sem merték osztani a résztvevőkkel, mert ennyi problémát látva a végén még el sem mernek jönni

No, a lényeg: az lett a vége, hogy mivel én a törött lábamra való tekintettel így is-úgy is autóval szándékoztam menni, felkértek, hogy egyrészt szorítsak helyet Lacinak, másrészt Lacival karöltve oldjam meg az első nap programját. Így esett, hogy a pénteki délutánom ráment a térképek tanulmányozására. Lala barátommal – aki már rutinos terepjárós kísérőnek számít, és aki nélkül rokkantságomra való tekintettel el sem mertem volna indulni… – megpróbáltunk letervezni egy viszonylag kalandos nyomvonalat a vasárnap randi helyszínéig.

Szombat reggel természetesen rendesen elaludtam. Így az is természetes volt, hogy Lalához is késve érkeztem, aki természetesen egy órával későbbi randi megbeszélésre emlékezett...

Mondtam én, hogy jól indult ez a túra...

Makóra kb. 20 perces késéssel értünk oda, de még nem voltak (nagyon) türelmetlenek a srácok… Sztivvel váltottunk egy-két szót és már gurultunk is tovább Laciért egy közeli településre – a motorosokkal majd találkozunk a határon alapon...

Szerencsénkre Laci nem aludt el...

A határhoz már a motoros csapat előtt sikerült odaérni. Az átlépés az Uniónak köszönhetően alig vett igénybe 1-2 percet. Irány a pénzváltó!

Végre egy kis pihi a reggeli nagy kapkodás után. Most volt alkalmam először szemügyre venni a Tenerés csapatot. A legfeltűnőbb talán az volt, hogy annak ellenére, hogy ezt a gurulást a Yamaha Tenere Tulajdonosok Klubja szervezte, igen sok márka képviseltette magát. Azt azért megnyugodva tapasztaltam, hogy a legtöbb motoron már-már elfogadható endurós gumi virított, bár akadt egy-két elvetemült, aki sima országútival vágott neki ennek a terepesebbnek ígért túrának.

Elindultunk.

Pécska, Arad, Gyorok. Ez volt és lett is a tervezett első etap. Laci kívánságának megfelelően 100-110-es utazót diktáltam, ami a kis Vitarámnak már egy kicsit sok volt és Gyoroknál kiderült, hogy a motorosok is értékeltek volna egy 10-essel kisebb utazót tekintettel a reggeli zimankóra. Mindenesetre szerencsésen tudtuk le ezt a kb. 100km-es távot, semmilyen atrocitásról nem tudok beszámolni.

Gyorokból egy elég izgalmas nyomvonalat néztem ki a Világosi várig. Sajnos első nekifutásra sikerült a falu közepén egy olyan, hegynek vivő utat kifognunk, ami már önmagában is elég veszélyes volt, de egy idő után annyira beszűkült, hogy az autóval már nem mertem bevállalni (pedig igen bevállalós szoktam volt lenni...). Így aztán máris adva volt az első igazi endurós feladat: egy igen keskeny úton, hegynek felfelé ki-ki fordítsa meg a saját motorját.

Vissza gurulva kerestünk egy párhuzamos, csúcsra vezető ösvényt, és uzsgyi!

Ez az útnak látszó, két halovány keréknyom egyre meredekebben és egyre halványabban jelezte, hogy ha minden igaz, akkor arra talán tovább lehet menni. Mi elől persze semmivel sem törődtünk, csak nyomtuk a gázt és próbáltunk nem legurulni, lecsúszni az elmúlt napok esőzésétől nyálkás, agyagos gyakran mély vízmosásokkal szabdalt nyomról. A nyomvonal váratlanul véget ért egy birka itatónál. Aztán két bokor között megpillantottunk egy nagyon jó indulattal útnak nevezhető kis csapást.

Szegény motorosok... - gondoltam, itt igen hamar elválik, hogy ki az, akiben endurós vér csörgedezik… Az emelkedő csillapodtával egy lankásabb részen megálltunk bevárni a motoros bandát.

Vártunk… vártunk… sehol senki… Ezek feladták… mondjuk nem csodálkoznék rajta.

Aztán egyszer csak valami halvány dörej… és igen megjelent egy motor, majd még egy… és végül mind a 14. Nem semmi! Ezekkel a nagy dögökkel leküzdötték a túra legnehezebbnek ígérkező szakaszát. És már senki nem fázott… pedig a nap még igen alacsonyan járt. Jó volt látni a jól végzett munkától kipirult arcú emberkéket.

Gyerünk tovább. Fel a gerincre aztán azon átbukva be az erdőbe. Már a gerincre felvivő szakasz is igen kalandosnak ígérkezett a meredek, alig járható nyomvonalból kiálló sziklák és a kerék alól rendszerint kipörgő apróbb törmelékek miatt, no de az mi az erdőben várt ránk...

Mivel az erőd lombozata nem engedte át a nap melegét, így ott még a sár uralkodott... Alig lehetett menni rajta. Sajnos itt nem nagyon tudok beszámolni a motorosok élményeiről, mert a terepjáró úton tartása is elégé lekötötte a figyelmemet. Mindenesetre Laci többször megállapította, hogy már nem is annyira bánja, hogy elromlott a motorja… J Ja, és hogy a Vitara gumijának kiváló az oldaltartása...

Az egyik agyagosabb feljáró tetején bevártuk a motoros bandát, számítva arra, hogy itt majd készíthetünk egy-két jó videó felvételt is, mert ezen a feljárón már az autó is keményen csúszkált. Nem csalódtunk… A lejtő tetejére felérve alig-alig akadt olyan motor, amelyen ne éktelenkedett volna egy-két sárfolt olyan helyeken is, ahol normál használatban elvileg semmi keresni valója nem lett volna… J Szóval itt már nem csak a motoros tudáson, tapasztalaton és a jól megválasztott gumin múlott minden, hanem a szerencse is nagy szerepet játszott. Mindenesetre számomra meglepő volt, hogy a nagy BMW milyen könnyedén vette ezt az akadályt, és hogy például a két Transalp is milyen ügyesen teljesített.

Gyerünk tovább! A Honda 500-as kíséretében törtünk előre és igazából a világosi várig már nem is nagyon álltunk meg. Az erdő ritkultával a talajviszonyok látványosan javultak. A várhoz érve az első 10-20 km saras korcsolyázását már mindenki agyából törölte az utolsó pár km jól tapadó erdei útjai nyújtotta száguldás öröme.

Egy 30-40 perces reggelivel egybekötött pihenőt tartottunk és elméláztunk a dombtetőről elénk táruló tájon. A száraz kolbász, kenyér esetleg az arra érdemeseknek az asszony által csomagolt szendvics elfogyasztása ilyen körülmények közt felért egy fejedelmi lakomával. Nem is beszélve a mögöttünk lévő kimerítő szakasz kalóriai fogyasztásának pótlásáról.

A tervezett nyomvonal szerint a már megtett úton visszafelé kellett volna menni egy 3-4 km-t, de sajnos ennek a szakasznak a legvégén volt egy olyan lejáró, amiről lefelé még csak-csak lemertem ereszkedni (Lala is csak azért nem rottyantott a gatyában, mert a szakadék az én oldalamon volt…), de felfelé nem mertem bevállalni – így úgy döntöttünk, hogy beiktatunk egy kis aszfaltot a következő terepszakasz előtt. A megbeszélt időben indultunk. Legurultunk a faluba vivő igen kellemetlen úton, majd végre szilárd – akarom mondani nem rázós – utat érezve a kerekek alatt, szabadjára engedtük a ménest. Mindenkinek jól esett egy kis gurulás, ahol nem arra kellett koncentrálni, hogy az első kerék kikerülje a köveket, hogy ne ragadjunk bele a nyomvályúba… A nap is szépen sütött már – hiszen elmúlt már délután egy óra is...

Az aszfaltcsíkról egy rövidítés erejéig áttértünk egy murvásabb szakaszra, ahol is összevártuk egymást és itt mindenkinek alkalma nyílt az előző részeken beszerzett sérülések javítására. Az egyik XT-n az első lánckereket rögzítő anya menete adta meg magát és ezt a lánc ledobásával jelezte is a gazdájának. Megpróbálták orvosolni ezt, de mivel menetmetsző és pót csavar sem volt nálunk, így megelégeltünk egy kis láncspanolásban. Bízva a láncvezetőbe a használhatatlan anyát zsebre raktuk… (csak jelzem, hogy ez az XT a második napot is lazán bírta anya nélkül…). A Hondás Gábor – aki kifejezetten ügyesen terelgette a motorját – is csak összeszedett egy kisebb serülést, összetörte az amúgy nagyon védett, féltett egyedi irányjelzői közül ez egyiket… Valamelyik motornak a bukócsöve felfogadása lazult ki, a vázban tárolt olaj kezdett el szökni… stb… stb… Szóval kisebb harci sérülések azért elszenvedtünk, de ugye, ahol folyik a munka ott repül a forgács...

Mennyházáig nem is tértünk már le az aszfaltról. Jókat kanyarogtunk… Mennyházán kisebb keresgélés után ráakadtunk a tavalyi nyomvonalra és terepen hajtottunk át Belényesre, ahol tankoltunk, leporoltunk magunkról az előző szakasz porát és irány Remete. Vagyis irány lenne, ha létszám ellenőrzéskor ki nem derült volna, hogy a 14 fő helyett csak 13-an vagyunk… Opsz...

Vajon ki hiányzik??

Jé... a Dr350-es srácot elvesztettük. Emlékeinkben kutatva hamar rájöttünk, hogy az előző szerelős állomáson sem volt már ott. Aztán beugrott, hogy ő a Világosi várnál elment motorral egy kicsit körbe nézni… Ajjajajaj… Hova lett Tibi??!

Telefonok elő és kezdtük keresgélni, előbb a térerőt, aztán Tibit. Sajnos a város közelsége ellenére is csak alig-alig akadt térerő, így csak annyit sikerült elérni, hogy megkaptuk az ő sms-ét melyben jelezte, hogy Biharfürdőn bevár minket.

Így nem sokat tököltünk, lovakra pattantunk és Remetén át irány surány… Biharfürdőn a székely kapunál álltunk meg nézelődni és Tibit fellelni. Sajnos térerő már megint alig volt, ahol Tibi járt ott meg semmi… Mivel már elég hüsi vala és a Napon is látszott, hogy alig-alig áll már szándékban szép mosolyával megvilágítani a vándorok útját, így úgy döntöttünk, hogy ketté vállunk: a motorosokat előre küldtük a Jádlesi víztározóhoz szállás keresni, mi meg az autó védelmében Tibivárakozásra rendelkeztünk be...

Vártunk...

Vártunk...

Aztán vacsoráztunk...

Majd fáztunk...

Vártunk… vártunk… És kb. 2 óra várakozás után úgy döntöttünk, hogy már annyira késő van, hogy nem éri meg ilyen hidegben és sötétben kockáztatni a terepet – szállás után nézünk és majd reggel folytatjuk az utunkat. Tibinek is küldtünk egy SMS-t, hogy álljon meg, ahol van és majd reggel randizunk. Sajnos a szálláskeresési szándékunk nem járt sikerrel, ezért csak elindultunk a kb. 30 km-rel arrébb szállást talált banda után. Kifejezetten rossz volt a terep, nagyon keskeny nyomvonal, nagyon mély lyukakkal szabdalt elöregedett aszfalt csíkkal...

Megérkezve elsőre megtaláltuk a szállást, amit egy magyar ember tartott fel. Ő köszöntött minket. Beköltöztünk a tök kulturált szobánkban (1800ft/fő). Küldtem még Tibinek egy sms-t az új helyünkről – hátha nem bír magával és szeret éjszaki is motorozni alapon. Egy kicsit még beszélgettünk, majd a reggeli korán kelés és az egész napos kimerítő vezetés után hamarosan álomra hajtottam fejem.

Reggel Lala jelezet, hogy ha lehet, akkor máskor inkább másik szobában aludna, mert a horkolásomtól most ez nem igen jött össze neki...

Nem is értem, hogy miért azt hallgatta, ahelyett, hogy aludt volna...

Kimentem sétálni egy kicsit, a kapu előtt megtaláltam Tibi átfázott testét...

Na, jó, a szelleme is ott volt… csak kicsit didergett… Mert Józsibá, bezárt a kaput, így a 14 tökös endurósból egyedül Tibi töltötte a terveknek megfelelő formában az éjszakát: szabad ég alatt. Amúgy jókedve töretlen volt. Kiderült, hogy a várnál sikerült a motorjával a hegyoldalról lefelé beledőlt egy vadrózsabokorba, ami nem nagyon akarta elengedni, így nem sikerült visszaérnie a megbeszélt időre. Aztán térkép alapján kalandos úton ért utol minket.

Szép lassan mindenkit kivette magából az ágyikó, az udvart kezdte megtölteni a beszélgető endurósok csapata. Sajnos a szállásadónkból nem sikerült kipréselni egy kis reggelit, mindenki a magával hozott elemorzsiát volt kénytelen elfogyasztani.

Reggelizés után újra átnéztük a motorokat – a BMW frissen cserélt gumija miatt a hátsó kereket fogó csavarok kilazultak, utána húzást igényeltek. Azt már nem tom, hogy miért, de a vége az lett, hogy kiszedték a teljes kereket, majd a rosszul feltámasztott motort valahogy hagyták, hogy a hátsó féktárcsára essen… stb… stb… szóval volt izgalom rendesen.

A messziről jött csapattagok úgy döntöttek, hogy még ma reggel elindulnak hazafelé, mert ugye holnap munkanap és ők igen fáradtak vala… nem szívesen kockáztatnák meg, hogy a beígért csodálatos nyomvonal csábításának engedve csak késő éjszakára érjenek haza (és milyen igazuk lett…)

Közben 10 óra körül megérkezett Sztiv is, akinek így volt alkalma elköszönni a hazatérőktől, és aki az itt maradt (lényegében a makói társaság + tibi) társasággal még terepen akarta eltölteni. No, de erről majd máskor...

<< vissza